Legkeresettebb alkotók
  • Mednyánszky László keresett alkotó
    Mednyánszky László
  • Mednyánszky László keresett alkotó
    Mednyánszky László
  • Mednyánszky László keresett alkotó
    Mednyánszky László
  • Vaszary János keresett alkotó
    Vaszary János
  • Vaszary János keresett alkotó
    Vaszary János
  • Vaszary János keresett alkotó
    Vaszary János
  • Mednyánszky László keresett alkotó
    Mednyánszky László
  • Mednyánszky László keresett alkotó
    Mednyánszky László
  • Mednyánszky László keresett alkotó
    Mednyánszky László
  • Mednyánszky László keresett alkotó
    Mednyánszky László

Paál László Tanulmányok

  1. Paál László - Faluvége (Faluszéle)
    1. Paál László most vizsgált tájképe igazi csemege az igényes műgyűjtők számára: kiemelkedő kvalitású műalkotás, kiváló állapotban, tekintélyt parancsoló provenienciával és hosszan sorolható kiállítási jegyzékkel. Majd másfél évszázados története, mely végül e mostani aukcióig vezetett, a fellelhető adatok alapján főbb vonalaiban rekonstruálható. A kép Paál László halála után a festő műtermében maradt, így tehát része volt az összesen mintegy 65 műalkotást számláló hagyatéknak. Munkácsy és műkereskedője, Sedelmeyer árverésen kívánta értékesíteni a festményeket, hogy ennek remélt bevételeiből egyenlítsék ki Paál felhalmozódott adósságait. Az aukciót a neves Hotel Druotban, 1880. április 21.-én tartották meg, egy Mayer nevű műkereskedő közreműködésével. A vevők között volt az ifjabb Dumas, Zola, természetesen maga Sedelmeyer, de a képek zömét Mayer vásárolta meg. A most vizsgált festmény bal alsó sarkában található, vörös színű ?VENTE DE PAÁL? pecsét bizonyítja, hogy a mű a hagyatékban volt, s így minden bizonnyal az árverés tételei között is szerepelt. A vevő kilétét ma még homály fedi, s a festmény további sorsa sem követhető nyomon, mintegy négy évtizeden keresztül. Annyi bizonyos, hogy a Paál László művészetét újra felfedező Lázár Béla, 1903-ban kiadott monográfiájában még nem említi, így valószínűleg a könyv kiadásáig nem sikerült nyomára bukkannia. A magyar műértő közönség először 1925-ben láthatta, az Ernst Múzeum, Munkácsy Mihály és Paál László műveit bemutató kiállításán. A festmény a katalógus tanúsága szerint ekkor már ?Fruchter Lajos úr tulajdona- volt. Fruchter a két világháború közötti korszak egyik legjellegzetesebb gyűjtője volt. Rokonszenves egyénisége, páratlan kollekciója sokakat terelt a művészet felé. Talán csak Oltványi-Ártinger Imre jelentősége mérhető hozzá, kettejüket méltán nevezhetjük - a modern magyar festészet területén - 20. század legjelentősebb gyűjtőinek. Fruchter java részt a harmincas évek során építette ki ? elsősorban a Gresham kör művészeire koncentráló -kollekcióját, melyet Tigris utcai villájában az érdeklődő nagyközönség számára is hozzáférhetővé tett. A korszak talán leghíresebb német művészettörténésze, Julius Meier-Graefe éppúgy lelkes látogatói közé tartozott, mint Oskar Kokoschka, s persze a magyar festők és műtörténészek színe-java. Villája élénk és inspiráló társasági életnek adott teret, visszaemlékezése elénk idézi az összejövetelek páratlan hangulatát: ?egyesek, akik ezeken a találkozásokon nem vettek részt, gúnyosan, de lehet, hogy találóan úgy nevezték őket, hogy . Szóvivője ezeknek az összejöveteleknek Oltványi Imre volt, a viták főszereplői Hoffmann Edith és Pátzay. Olykor-olykor Szőnyi is beleavatkozott. Bernáth Aurél majdnem soha. Színes délutánok, melyeket néha idegenek jelenléte is tarkított. Nagyon vigyáznunk kellett, hogy kit látunk vendégül, nehogy az összejövetelek harmóniája megzavartassék. Kivételt csak azzal tettünk, akiről feltehető volt, hogy ügyünknek megnyerhetjük, illetve átnevelhetjük az új képek barátjává?? Kevésbé közismert azonban, hogy a modern magyar piktúra e kivételesen elszánt mecénása, gyűjtői pályája első felében, párját ritkítóan gazdag és értékes klasszikus kollekciót állított össze. Gyűjteményének nagyságára és kvalitására jellemző, hogy Péter András, a korszak neves művészettörténésze mintegy ötven oldalon mutatta be 1931-ben, a Magyar Művészet című folyóirat hasábjain. A húszas években kiépített kollekció a 19. és a 20. század elejének nagy magyar mestereire koncentrált. Gyűjteményében többek között id. Markó Károly, Székely Bertalan, Színyei Merse Pál és Mednyánszky Károly képviselte a hazai tájképfestészet hőskorát, s persze a korszak két legnagyobb magyar festője: Munkácsy Mihály és Paál László. Utóbbi négy fontos művel is képviseltetve volt, melyek közül a most vizsgált alkotást Péter András a következő szavakkal méltatott: - Paál László 1871 októberében festette a Falu vége c. képet, amelynek keletkezési helyét azonban - a kivehetetlen felirat miatt - nem ismerjük, a holland jellegű sík tájék és a dátum azonban valószínűvé teszik, hogy a festmény valamelyik Beilen környéki faluban készülhetett - (A képen) a motívum dominál és ez esetben olyan motívum, amely a hozzá való alkalmazkodás esetén a leghevesebb temperamentumot is kontemplációra kényszeríti. Ez a kontemplatív jelleg adja meg a Falu vége alaphangját s Paál festői szemléletének a természethez való közelségére jellemző, hogy a megjelenítés stílusában, módszerében is alkalmazkodik az ábrázolandó természeti jelenség jellegéhez. A síkság és az ég zöld-szürke harmóniájának összehangolása, a széles, nyugodt ecsetkezelés teljesen megfelel a hollandi táj nyugodt, hűvös hangulatának s egyben megmutatja a romantikus és festői realista művész szemléletének és egyéni megjelenítési képességének minden értékét.- A művészettörténészek a most vizsgált tájképet szinte kivétel nélkül Paál László művészi fejlődésének fontos állomásaként elemezték. A magyar magángyűjteményeket legjavából válogató, 1981-es, MNG-beli kiállítás katalógusában, Bodnár Éva a következő szavakkal ecsetelte a kép fontosságát: ?E korai festménye - mely 1871 októberében, második hollandiai útja során készült - nemcsak művészeti kvalitásai miatt jelentős, hanem igen fontos Paál stílusának alakulása szempontjából is. A bécsi korszak szárazabb, rajzosabb kötöttségétől Beilenben szabadult fel és itt alakult ki a természetet nagy egységes színfoltokban érzékeltető látásmódja. A síkság és az ég zöld és szürke színének összehangolása, széles ecsetkezelés jellemzi alkotását, melyen már érződik a bontakozó jó kolorista biztonsága, egy-egy merészebb, de a mű harmóniáját meg nem bontó élénk színfolt, a felvillanó fehérek alkalmazása. A borongós, őszi táj hangulatát mély átérzéssel ragadta meg.- A kép intim tájszemlélete, stílusának lágy, érzéki festőisége mindazon művészi élmények mély megértéséről tanúskodik, melyek Paál Lászlót hollandiai tanulmányútjáig megérintették. 1866-ban vették fel a bécsi Akadémiára, ám mestere, Albert Zimmermann helyett - aki az aprólékos, ám meglehetősen száraz természetmásolás fortélyaira oktatta - az igazi, stílusformáló élményt egy 1869-es müncheni kiállításon tapasztaltak jelentették számára. Itt találkozott először Gustav Courbet, és a barbizoni festőnemzedék, Théodore Rousseau, Millet, Corot, Dupré és Daubigny műveivel. Szembesült a francia művészek új tájszemléletével, melyben a festő a természetből már nem konstruál önkényesen vagy éppen megcsontosodott akadémiai elvek alapján heroikus, romantikus színpadot, nem halmozza tele antik vagy középkori romokkal, mert rátalált a természet minden szegletét átható, minden zugában tetten érhető intim hangulatra, mely csendes kontemplációra sarkall és gyengéden felold a természeti világ nagy egészében. Addig jelentéktelennek tűnő élmények, a világ sokáig figyelemre sem méltatott részletei váltak a festők kedvelt témáivá: az otthon, a kert, vagy - mint képünk is bizonyítja - egy vidéki, magányos ház a falu szélén. A Münchenben látottak új utakra vezették Paál Lászlót, nem volt tovább maradása az Akadémián, s egy tanulmányút keretében Hollandiába utazott. Bécsben megismert művészbarátjával, Eugen Jettellel járták be Amszterdam, Hága és Harlem múzeumait, Vermeer, Frans Hals és Rembrandt művei mellett a 17. század nagy holland tájfestő nemzedék remekműveit is megcsodálták. Egy kis faluban, Beilenben telepedtek meg, itt töltötték 1870 nyárutóját és őszét, s a következő év hasonló időszakát is. Paál László festészetének igazi karaktere itt bontakozott ki. Elvetette a bécsi Akadémia rajzosabb stílusát, kolorisztikus hajlamai felerősödtek, széles ecsetvonásokkal, foltokban kezdte felépíteni képeit. A párás levegőjű atmoszféra, a helyi színek tompa teltsége, s persze a 17. századi holland tájfestészet nagyjainak - Ruysdaelnak és Jan van Goyennek - munkái a rajzos, részletező felfogás helyett az egyszerű motívumok nagy egységben való megragadása felé terelték. Paál a most vizsgált alkotásnál ? mint beileni műveinek többségén - a táj szélesen elterülő, horizontális karakterének megfelelően választotta a kép keskeny, fekvő formátumát, melyet kettéoszt a horizont vonala. A ház középre helyezése szintén a kompozíció nyugodt, statikus jellegét erősíti, melyet azonban az égbolt mozgalmas, lendületes ecsetjárással megoldott felülete élénkít. Paál László beileni képein addig nem látott intenzitással, érdeklődéssel fordul az égbolt, a felhők ábrázolása felé. A Falu szélén is szinte az ég az, mely a táj hangulatát adja, s mely a festő lelki rezdüléseit közvetíti. Az ég, -mely tele van mély, átlátszó, vibráló levegővel, melyben sötét ködöknek, fénynek, árnyéknak és párának gyenge, fátyolozott nyomai hullanak.- Kék színét visszhangozza a házikó mellett álló figura ruhája, s az előtér tócsájában is annak fénye, hűvös mélysége csillan meg. A tragikusan rövid életű, s halála után csaknem több mint húsz éven át gyakorlatilag elfeledett Paál László számára az elmúlt évszázad végül meghozta a feltétlen elismerést. Művészettörténetünk már hosszú évtizedek óta a 19. századi tájfestészet legjelentősebb mesterének tartja, műveinek hatása kimutatható Munkácsy, Jettel, Libermann, Mednyánszky, Fényes Adolf, Koszta József, de még Szőnyi és Barcsay festészetében is. Nevét a barbizoni iskolával foglalkozó külföldi szakirodalom is nyílván tartja. Művészetének értékelésében az elmúlt év a nemzetközi műkereskedelemben is hatalmas áttörést hozott. Néhány hónapja Paál László egyik kiemelkedő kvalitású festménye tartja a magyar képek külföldi aukciós rekordját 160 000 fontos leütési árral.

      PROVENIENCIA:
      - Egykor Fruchter Lajos gyűjteményében.
      KIÁLLÍTVA:
      - Paál László hagyatéki árverése. Hotel Drouot, 1880. április 21.
      - Munkácsy Mihály és Paál László emlékkiállítása. Ernst Múzeum LXXVI. 1925. 97. Falu széle, Fruchter Lajos tulajdona) Ernst Múzeum Aukciói, LII. 1935.
      - Paál László emlékkiállítása. Budapest, Szépművészeti Múzeum, 1954. (11.sz.)
      - Válogatás magyar magángyűjteményekből. Magyar Nemzeti Galéria, 1981.október-november. (175. Faluvége)
      REPRODUKÁLVA
      - Lázár Béla: Paál László élete és művészete. Budapest, 1929. (44. kép)
      - Péter András: Fruchter Lajos gyűjteménye. In.: Magyar Művészet, 1931. 74. l. Ernst Múzeum Aukciói, LII. 1935. Katalógus. (XIII. tábla)  Válogatás magyar magángyűjteményekből. Magyar Nemzeti Galéria, 1981.október-november. Katalógus. (260. l., 176. kép)
      - Bényi László: Paál László 1846-1979. Budapest, 1983. (Oeuvre-katalógus: 43.kép)
      IRODALOM
      - Lázár Béla: Paál László. Budapest, 1903.
      - Lázár Béla: Paál László élete és művészete. Budapest, 1929.
      - Péter András: Fruchter Lajos gyűjteménye. In.: Magyar Művészet, 1931.61-110. l.
      - Lázár, Béla: Ladislas de Paál un peintre hongrois de l?École de Barbizon.Paris, 1904.
      - Farkas Zoltán: Paál László 1846-1979. Budapest, 1954.
      - Bodnár Éva: A magyar műgyűjtés történetéből. Fruchter Lajos gyűjteménye. In.: Magyar Művészettörténeti Munkaközösség Évkönyve 1953. Budapest,1954. 633-661. l.
      - Bényi László: Paál László. Budapest, 1977.
      - Bényi László: Paál László 1846-1979. Budapest, 1983.
      MP

  2. Paál László - Domboldalon
    1. Reprodukálva:
      - Bényi László: Paál László, Képzőművészeti Kiadó, 50. kép 1872 körül

  3. Paál László - Barbizoni erdő
    1. Százharminc évvel elkészülte után, az ismeretlenség homályából előtűnve kerül most a közönség elé Paál László 1877-ben megfestett alkotása, a Barbizoni erdő. Francia magángyűjteményből érkezett, egy olyan család tulajdonából, ahová csaknem száz esztendeje, 1909-ben került. Érintetlen, intakt állapota miatt tökéletes hűséggel tolmácsolja festőjének művészi akaratát, ecsetjének artisztikus, érzékeny, vibráló mozgását.
      Egy-egy ismeretlen remekmű felbukkanása minden alakalommal különös, kivételes élményt jelent. Hasonló érzés keríthette hatalmába Lázár Bélát, korának egyik legünnepeltebb műkritikusát a századforduló első éveiben, mikor módszeres kutatásba fogott, hogy felderítse egy csaknem elfelejtett magyar művész, Paál László alkotásait. A véletlen folytán került szeme elé a festő egy kiváló műve, s e felfedezés öröme elszánt keresésre sarkallta. Franciaországi és itthoni kutatásainak kiváló eredményét - a művész mintegy negyvenhét megkerült alkotását - 1902-ben mutatta be a Nemzeti Szalon termeiben. A reveláló erejű kiállítás baljós epilógussal indult, mikor - még a megnyitó előtt - tűz ütött ki a múzeumban, s így Paál László öt alkotása, köztük a Fontainebleau-i út 3x2 méteres grandiózus kompozíciója megsemmisült, hét további festmény pedig megrongálódott. E szomorú epizód azonban nem feledtette a tárlat hatalmas sikerét, és nem csökkentette Lázár Béla eltökéltségét sem, mellyel Paál László műveinek további kutatását végezte. Három kiállítás létrehozása, számtalan cikk megírása, magyar és francia nyelvű monográfiák kiadása után, még 1937-ben is hosszú tanulmányt publikált a Magyar Művészet oldalain, a festő újabban előkerült műveiről. A reprodukált alkotások közül az első, mely - ugyan téves adatokkal - később 100-as katalógusszámon Bényi László 1983-as monográfiájába is bekerült, a most felbukkant alkotás vázlatának, előtanulmányának tekinthető. Lázár leírása szerint a 24x32 cm nagyságú képet Paál egyik barátjának, Tony Conte-nak dedikálta, az ő hagyatékából került árverésre a harmincas évek közepén. A kisméretű, ma ismeretlen helyen lévő vázlat felbukkanása után mintegy hetven évvel előkerült a tökéletesen kidolgozott, nagyobb formátumú kép, Paál László barbizoni korszakának egyik ihletett darabja.

      A tágas, nyílt teret, széles távlatot adó hollandiai tájélmények után a Párizstól ötven kilométerre fekvő fontainebleau-i erdő vált Paál festészetének legfontosabb témájává. 1873 tavaszán költözött az óriási erdő peremén fekvő apró faluba, Barbizonba, mely akkor már jó négy évtizede a tájképfestők legkedveltebb helyszíne volt Franciaországban. Rousseau, Corot, Diaz, Daubigny, Dupré és társaik után Paált is mélyen megérintette a környék hangulata. "Megtaláltam azt, ami után szívem vágyott - írta egyik levelében -, nem hiszem, hogy van szebb vidék a világon."

      Paálnál - mint ahogy a legtöbb barbizoni festő esetében - az erdős táj legfőképpen meditációs motívum, a természet egy olyan szeglete, mely megihleti a lelket, s melyben az élmény kifejezésének vágya ábrázolható, konkrét formát találhat. Az így születő tájképek rejtett önarcképek - érzések, hangulatok, ábrándok és gondolatok nehezen megragadható esszenciái. A belső egyensúly, a belső összhang iránti vágy, a totalitás, a monumentalitás megragadásának óhaja ölt testet ezeken a képeken, nosztalgia egy felmérhető, bejárható, ijesztő távlatok nélküli világ iránt.

      A most aukcióra kerülő kép kitűnően példázza Paál László festészetének egyik legfontosabb erényét, a faktúra kivételes szépségét. A megfestés artisztikuma, a felület bársonyos telítettsége, az ecsetjárás vibráló szellemessége olyan kimeríthetetlen élményt ad a szemnek, ami az ábrázolás témájától elszakadva, egy azon felül álló, autonóm minőséget képvisel. A természet látható, tapintható formái helyébe a festés módszere, a festék felülete lép: maga az alkotás - tárgyi valója és időbeli dimenziója - válik a kép legfőbb témájává. A festmény vibrálóan változatos faktúrája elemel a látvány felszínétől, a festés fizikája egyenértékűvé válik a természet fizikájával. Az ecsetvonások áramló játéka a színskála fegyelmezett egysége fölött bontakozik ki, a félhomály derengő fényei között áttetsző, bársonyos barna, zöld és vörös foltok kavarognak.

      Az elmúlt néhány év műkereskedelmének története bebizonyította, hogy a jelentős aukciós sikerek előcsalogatnak sokáig rejtőzködő, lappangó, sőt ismeretlen remekműveket. Különösen örvendetes, mikor külföldről kerül haza egy-egy magyar alkotás. Paál László barbizoni képének, a XIX. századi tájfestészet egyik európai rangú remekművének előkerülése ezt az esetet példázza, miközben lehetőséget ad a nagyközönség számára a mű megcsodálására, a művészettörténészeknek alkalmat teremt az újabb kutatásokra, s egy elszánt, szerencsés kiválasztottnak arra, hogy megszerezze és gyűjteményébe illessze a magyar festészet egy ritka gyöngyszemét.

      PROVENIENCIA
      - M. Benoist gyűjtemény, Franciaország.

      IRODALOM
      - Lázár Béla: Paál László. Budapest, 1903.
      - Lázár Béla: Paál László élete és művészete. Budapest, 1929.
      - Lázár, Béla: Ladislas de Paál un peintre hongrois de l’École de Barbizon. Paris, 1904.
      - Farkas Zoltán: Paál László 1846-1979. Budapest, 1954.
      - Bényi László: Paál László. Budapest, 1977.
      - Bényi László: Paál László 1846-1979. Budapest, 1983.
      MP

  4. Paál László - Barbizoni táj
    1. "Megtaláltam azt, ami után szívem vágyott, nem hiszem, hogy van szebb vidék a világon." Paál László számára - ahogy e levélrészlet is bizonyítja - Barbizon felfedezése egyet jelentett a művészi megérkezéssel. Ami korábbi, hollandiai tanulmányútján érlelődött meg, az ebben a Párizstól alig ötven kilométerre fekvő apró francia faluban és a körülötte fekvő tájban teljesedett ki. Paál László 1873 tavaszán, barbizoni letelepedésekor nem csupán egy kimeríthetetlen festői témát talált, hanem több évtizedes tradíciókkal rendelkező, inspiráló művészi közösséget is. A fontainebleau-i erdő a 19. század folyamán mintegy fél évszázadon keresztül a tájképfestők legkedveltebb helyszíne volt. Az új művészet hívei, a hagyományos, heroikus tájfestészet meghaladói, a klasszicizáló, idilli tájképek elutasítói itt találtak rá arra a természetes, háborítatlan környezetre, mely romantikus, intim természetszemléletüknek tökéletesen megfelelt. Nem csupán Franciaországból, de Európa szinte minden pontjáról sereglettek ide művészek, sokan éveket, sőt évtizedeket töltöttek a táj tanulmányozásával. Rousseau, Corot, Diaz, Daubigny, Dupré és társaik után Paál Lászlót is mélyen megérintette a környék hangulata, mikor bécsi és düsseldorfi tanulóévek után, hollandiai tanulmányútját követően letelepedett Barbizonban. Paál barbizoni korszakának művészi termését több szempont szerint csoportosíthatjuk. Műveinek jelentős része erdőbelsőt ábrázol, melyeken a fák törzse és lombkoronája szinte teljesen betölti a kép terét. A tömött, sűrű, az ágak között beszűrődő fényt ábrázoló kompozíciók mellett megtaláljuk azokat a képeket is, melyek egyes vonásokban továbbviszik a hollandiai, beileni periódus tájfelfogását: e fekvő formátumú képek döntő többsége szélesen elterpeszkedő, sík vidéket ábrázol, melyet a horizont fölé nyúló, az ég kékjére rajzolódó fák ágai tagolnak. A témaválasztás szerinti csoportosítás mellett sokkal érdekesebb sajátságokra mutathat rá a képek stiláris osztályozása. Az életmű vizsgálatakor azt látjuk, hogy Paál László - elsősorban barbizoni korszakában - rendkívül változatosan variálta a festési módokat. Azonos időszakban készült művei között is igen eltérő manuális megoldásokat látunk. Lehetetlen nem gondolni arra a párhuzamra, amit a szintén Barbizonban is alkotó Mednyánszky művei kínálnak: mindketten "sportot űztek" a képfelület gazdag megmunkálásából, fakturális kisérletezéseik során szinte reliefszerűen mintázták festményeiket. Nem ábrázolni akarták a látott valóságot, nem követték ecsetjükkel a letapogatott formát, hanem új minőséget teremtve magát a festéket tették meg képeik fő témájává. Ez a finom, mégis drámaian felfokozott, cizellált, mégis hihetetlenül expresszív felületkezelés adja meg Paál legjobb képeinek erejét. Paál László művészetének alapos elemzése még várat magára, de az már most látható, hogy életműve az egyik legnehezebben megoldható feladványa a magyar művészettörténetnek. Ennek csak egyik oka a barbizoni festészet meglehetősen egyöntetű stiláris karaktere, a kisebb mesterek műveinek szinte végzetszerű feloldódása nevesebb pályatársaik életműveiben. A tisztázás felelősségét és nehézségét tovább bonyolítja Paál László képeinek speciális utóélete. Korabeli források is utalnak rá, hogy a hagyatékban maradt művekbe maga Munkácsy dolgozott bele, a megkezdett kompozíciókat befejezte, néhány esetben pedig staffázsfigurákat festett a képekre. Valószínűleg ezzel magyarázható, hogy Paál legtöbb ismert képén, így - a most bemutatott festmény mellett - a legjelentősebb alkotásokon is, a figurális részletek és a táji környezet festői megoldása között eltérést tapasztalunk. A festmények utóélete arra is magyarázatot adhat, hogy az életmű darabjainak döntő többségén, így a múzeumi darabok zömén is, a szignók írásmódja eltér az abszolút hiteles - helyszínt és datálást megadó - feliratokétól. Ha e most felvetett, s a közeljövőben, egy tanulmány keretében megoldásra kerülő probléma ellenére mégis vállalkozunk Paál László képeinek festői felület szerinti osztályozására, külön csoportba kell terelnünk a mostanihoz hasonló, végletekig megmozgatott faktúrájú alkotásokat. E képeken a megfestés módszere, a cupfolt felület bársonyos telítettsége, az ecsetjárás vibráló szellemessége olyan kimeríthetetlen élményt ad a szemnek, ami az ábrázolás témájától elszakadva, egy azon felül álló, autonóm minőséget képvisel. A természet látható, tapintható formái helyébe a festék felülete lép: maga az alkotás - tárgyi valója és időbeli dimenziója - válik a kép legfőbb témájává. Átfénylően lazúros és testesen pasztózus, lágy és telített ecsetvonások váltakoznak a képen, melyeknek áramló játéka a színskála fegyelmezett egysége fölött bontakozik ki: a jellegzetesen barbizoni kolorit, a zöldek, barnák, vörösek és szürkéskékek felfokozott kavargása válik a kép legfőbb témájává.

      IRODALOM
      - Lázár Béla: Paál László. Budapest, 1903.
      - Lázár Béla: Paál László élete és művészete. Budapest, 1929.
      - Lázár Béla: Ladislas de Paál un peintre hongrois de l’École de Barbizon.
      Paris, 1904.
      - Farkas Zoltán: Paál László 1846-1979. Budapest, 1954.
      - Bényi László: Paál László. Budapest, 1977.
      - Bényi László: Paál László 1846-1979. Budapest, 1983.
      - Bakó Zsuzsanna: Paál László. Budapest, 2006. április 24.
      MP

  5. Paál László - Barbizoni táj (Mare a Daignan)
    1. Amit a XX. század első éveiben Lázár Béla szisztematikus kutatómunkája indított el, azt ma a műkereskedelem teljesíti ki: Paál László alkotásainak aukciós sikerei az elmúlt időben olyan műveket csalogattak elő "rejtekhelyeikről", melyek nem egy esetben több mint egy évszázadon keresztül bújtak meg magángyűjtemények mélyén, elzárva a nagyközönség és a művészettörténész szakma elől. 2004-ben két, mindaddig lappangó, még reprodukcióról sem ismert Paál László festmény bukkant elő, melyek közül egy a művész hollandiai, beileni periódusát, egy pedig barbizoni korszakát reprezentálja. A most aukcióra kerülő kép - pontatlan adatokkal és téves származási hellyel - szerepel ugyan Bényi László 1983-ban megjelent monográfiájában, ám a rossz minőségű fekete-fehér reprodukció alapján mindeddig nem ítélhettük meg a kép igazi kvalitását. A felbukkant festmény végre számot ad arról, amiről az illusztráció hallgatott: a Barbizoni táj minden túlzás nélkül az életmű egyik kiemelkedő darabja, a legszebb Paál László kép, mely az elmúlt évtizedekben a hazai műkereskedelemben megfordult.

      Vannak olyan helyek a Földön, melyek különleges erővel hatnak a művészekre. Évszázadokon keresztül, generációk hosszú során át vissza-visszatérnek hozzájuk, ihletet merítenek belőlük. Minden kor, minden stílus megtalálja azt a tájat, a valóságnak azt a részletét, mely a legalkalmasabb alapanyagul szolgál mondanivalójának megfogalmazásához. Antik romok, a történelem dicsőséges fejezeteinek porladó emlékei, az idő könyörtelen múlásának mementói a heroikus, idillikus tájkép festőinek képzeletét ragadta meg, míg a nyüzsgő várost a 20. század modern irányzatai emelték művészetük legfőbb témájává. Nem véletlen, hogy a 19. század romantikus, realista irányzatai elsősorban az erdős tájban találták meg a látványvilágnak azt a részletét, mely kiinduló pontot, megnemesíthető "nyersanyagot" szolgáltatott művészetükhöz.

      Barbizon, a fontainebleau-i erdő szélén, Párizstól ötven kilométerre fekvő apró falu mintegy fél évszázadon keresztül a tájképfestők legkedveltebb helyszíne volt. Nem csupán Franciaországból, de Európa majd minden pontjáról érkeztek oda művészek, sokan éveket, sőt évtizedeket töltöttek a táj tanulmányozásával. Rousseau, Corot, Diaz, Daubigny, Dupré és társaik után Paál Lászlót is mélyen megérintette a környék hangulata, mikor bécsi és düsseldorfi tanulóévek után, hollandiai tanulmányútját követően, 1873 tavaszán letelepedett Barbizonban. "Megtaláltam azt, ami után szívem vágyott - írta egyik levelében -, nem hiszem, hogy van szebb vidék a világon".
      A most aukcióra kerülő, Barbizoni táj című festmény több meglepetést is tartogat. A képet -a festő saját kezű felirata alapján - szokatlan pontossággal helyezhetjük el az életművön belül. A festmény 1875. augusztus 22-én készült, a fontainebleau-i erdőben található Dagneau (Dagnan, Daignan) közelében, apró tavakkal szabdalt tájban. A környék a barbizoni festők egyik kedvelt motívuma volt, Theodore Rousseau Híd Dagneau-nál című, a Cincinatti-beli Taft Museum of Art tulajdonában lévő képe is itt született. Különleges szerencse, hogy fennmaradt egy olyan korabeli fotográfia, mely éppen a festményen látható facsoportot ábrázolja, azonos nézőpontból, némileg eltérő képkivágatban. A fotó készítője Gustav Le Gray, a francia fotóművészet egyik legnagyobb 19. századi alakja, Nadar egykori mestere, az aukciók mai sztárja. Képeiért versengenek a világ legnagyobb múzeumai és magángyűjtői: egy barbizoni fa-tanulmányát néhány évvel ezelőtt közel fél millió fontért árverezték el, s egy tengeri tájképe még ennél is nagyobb sikert ért el. A festőként induló Le Gray, akinek számos alapvető fotókémiai találmány is a nevéhez fűződik, az 1850-es évektől készített fotósorozatokat a fontainebleau-i erdőben, a barbizoni festők tájfelfogásával és kompozíciós modorában. Számos képe közeli rokonságot mutat Paál László alkotásaival is, néhány darabja pedig azonos táji részletet ábrázol. A most aukcióra kerülő festmény párja az 1875 körül készült Mare a Dagneau című fotográfia, de a fontainebleau-i út ismert motívumát is mindketten feldolgozták. Le Gray Paálhoz és a többi barbizoni festőhöz hasonlóan nagy hangsúlyt fektetett a felhők megjelenítésére, nem véletlen, hogy a párizsi Bibliothéque Nationale régi épületében a közelmúltban rendezett monstre kiállítása is a "Nuages", Felhők címet viselte. Tájfotói mellett portréi is jelentősek, számunkra minden bizonnyal Türr Istvánról, Garibaldi tábornokáról készített, 1860-as arcképe a legemlékezetesebb.

      Le Gray fotója mindennél jobban illusztrálja Paál László és a barbizoni tájképfestők alapvető kötődését a látható világ valóságához, szoros kapcsolatukat a fizikai látványhoz. Ha a festmény jobb szélén álló, lombját vesztett fa képét összehasonlítjuk a fotó azonos motívumával, a tökéletes hasonlóság Courbet szavait juttatja eszünkbe: "A festőművészet csupán a látható és tapintható tárgyak ábrázolásával foglalkozik". Paál nem konstruál önkényesen vagy éppen megcsontosodott akadémiai elvek alapján képzeletbeli tájat, heroikus, romantikus színpadot, az előtte feltáruló világ részletét nem halmozza tele antik vagy középkori romokkal, nem épít kompozíciót, mert rátalált a természet minden szegletét átható, minden zugában tetten érhető hangulatra, mely csendes kontemplációra sarkall, gyengéden felold a természeti világ nagy egészében, vagy éppen vad szenvedéllyel telíti a lelket. Látszólag jelentéktelennek tűnő élmények, a világ sokáig figyelemre sem méltatott részletei válnak kedvelt témáivá: egy-egy magányos fa, az erdő árnyékos sűrűje, tisztás vagy tág horizontú, szélesen elterülő sík vidék.

      A Barbizoni táj megfestésének idején nem csupán Paál tájszemlélete, de festői stílusa is messze eltávolodott a bécsi akadémizmus aprólékos, száraz, rajzos felfogásától. A 17. századi holland tájfestészet nagyjainak - Ruysdaelnak és Jan van Goyennek - munkái, a barbizoni elődök, Rousseau, Daubigny, Corot képeinek látványa felerősítették benne festői, kolorisztikus hajlamait, széles ecsetvonásokkal, foltokból építi fel képeit. A felhőbe boruló nyár végi tájat, a helyi színek tompa teltségét rajzos, részletező felfogás helyett az egyszerű motívumok nagy egységben való megragadásával ábrázolja. A kompozíció csaknem szimmetrikus a középtengelyre, statikusságát, nyugodt mozdulatlanságát azonban az égbolt mozgalmas, lendületes ecsetjárással megoldott felülete élénkíti.

      Paál László Barbizoni táj című festményének történetéről igen keveset tudhatunk. A képen látható hagyatéki pecsét tanúsága szerint a festő halála után a műteremben maradt, így egyike volt annak a hatvanöt képnek, melyek 1880. április 21-én árverésre kerültek a párizsi Hotel Drouotban. Az aukciós katalógus 43. és 44. tételénél egyaránt a Mare a Dagnan címet olvashatjuk, így ezek egyike lehetett a most bemutatott alkotás. A kép vakrámáján olvasó felirat alapján arra következtethetünk, hogy a festményt a 43-as szám alatt árverezték el. Az aukción minden kép elkelt, legtöbbjüket az árverés rendezésében is szerepet vállaló Mayer képkereskedő szerezte meg, de a vevők közt volt Sedelmeyer, Zola és a Magyar Nemzeti Múzeum is. A Barbizoni táj sorsát innentől kezdve homály fedi: Lázár Béla nem akadt a nyomára, s egyetlen későbbi kiállításon sem bukkant fel. Bényi László 1983-as monográfiájában közölte fekete-fehér reprodukcióját, ám forrását sajnos nem adta meg. A kép, Paál László egyik legszebb alkotása, 130 évvel elkészülte után került Magyarországra, s most először láthatja a művészetkedvelő közönség.

      PROVENIENCIA
      - Francia magángyűjteményből

      REPRODUKÁLVA
      - Bényi László: Paál László 1846-1879. Budapest, 1983. 105. kép

      IRODALOM
      - Lázár Béla: Paál László. Budapest, 1903.
      - Lázár Béla: Paál László élete és művészete. Budapest, 1929.
      - Lázár, Béla: Ladislas de Paál un peintre hongrois de l’École de Barbizon. Paris, 1904.
      - Farkas Zoltán: Paál László 1846-1979. Budapest, 1954.
      - Bényi László: Paál László. Budapest, 1977.
      - Bényi László: Paál László 1846-1979. Budapest, 1983.
      MP

  6. Paál László - Vihar után (Beileni táj)
    1. A Barbizoni erdő című kép után, mely a Kieselbach Galéria 2004-es tavaszi árverésén szerepelt, ismét felbukkant egy mindeddig ismeretlen, kiváló kvalitású Paál László festmény. A művész 1880-ban megrendezett hagyatéki árverése óta ez a mű is francia magángyűjteményben lappangott, s az eltelt évtizedek alatt sem Lázár Béla, sem Bényi László nem akadt a nyomára. A festmény most, elkészülte után több mint százharminc évvel kerül először nyilvános kiállításra.
      Elveszettnek hitt képek váratlan előkerülése még hosszú ideig izgalomban fogja tartani a magyar művészetkedvelő közönséget. Az elmúlt évszázad drámai fordulatokban gazdag történelme - a művészek sorozatos emigrációja, a mecenatúra és a műkereskedelem fejletlensége okán - hozzájárult ahhoz, hogy számos jelentős magyar műalkotás került külföldre, s tűnt el a művészettörténészek látóköréből. Paál László egyike azoknak az alkotóknak, akiknek életművét a Magyarországtól távol, főként Franciaországban felbukkanó, mindeddig ismeretlen alkotások tovább bővíthetik. A festő monográfusai, elsősorban a feledés homályát eloszlató, s művek tucatjait felkutató Lázár Béla, valamint Bényi László ugyan jelentős munkát végeztek a források és művek felderítése érdekében, mégis - mint a most előkerült festmény is bizonyítja - a mai napig számos kiemelkedő kép lappanghat világszerte. A Hotel Drouot 1880-as hagyatéki árverésén 65 Paál László művet bocsátottak aukcióra, melyből Bényi László 1983-as monográfiája csupán 19-et tudott ismert alkotásokkal azonosítani. A katalógus címei alapján húsz mű készült a festő hollandiai utazása alatt, melyek közül Bényi összesen négy hollétét ismerte. A most vizsgált alkotás szintén ezt a rövid, ám Paál László művészi fejlődésében sorsdöntő periódust reprezentálja.

      A Vihar után című kép bár nincsen datálva, elkészültének ideje - stiláris jellegzetességei, s témája alapján - viszonylag pontosan meghatározható. Paál László 1870-es hollandiai tanulmányútján szakadt el teljesen a bécsi Akadémia száraz, rajzos természetmásolásától, s alakította ki intim tájszemléletét, nagyvonalú, összefoglaló festésmódját. Fejlődésének fontos állomása, stílusformáló élménye volt egy 1869-es müncheni kiállítás, ahol először szembesült Courbet és a barbizoni festőnemzedék, Théodore Rousseau, Dupré, Millet, Corot, és Daubigny műveivel. A klasszikus, akadémiai szabályokká merevedő kompozíciós elvek helyett friss, élő természetet látott a képeken, heroikus, antik romokkal telehalmozott színpad helyett intim hangulatot árasztó, elmélyülésre, kontemplációra sarkalló tájakat. Olyan részletek váltak a művészek kedvelt témájává, melyeket mindaddig méltatlannak tartottak a megörökítésre: egyszerű kertek, csendes tisztások, magányos facsoportok, vidéki, elhagyott házak.
      A Münchenben tapasztaltak megérlelték Paál Lászlóban az Akadémiával való szakítás gondolatát. Bécsben megismert művészbarátjával, Eugen Jettellel Hollandiába indult. Bejárták Amszterdam, Hága és Harlem múzeumait, megcsodálták Vermeer, Frans Hals és Rembrandt alkotásait, s a 17. század nagy holland tájfestő nemzedékének remekműveit. Egy kis faluban, Beilenben telepedtek meg, itt töltötték 1870 nyárutóját és őszét, s a következő év hasonló időszakát is. Paál László festészetének igazi karaktere itt bontakozott ki. Elvetette a bécsi Akadémia rajzosabb stílusát, kolorisztikus hajlamai felerősödtek, széles ecsetvonásokkal, foltokban kezdte felépíteni képeit. A párás levegőjű atmoszféra, a helyi színek tompa teltsége, s persze a 17. századi holland tájfestészet nagyjainak - Ruysdaelnak és Jan van Goyennek - munkái a részletező felfogás helyett az egyszerű motívumok nagy egységben való megragadása felé terelték. A holland táj szélesen elterülő, stabilitást, nyugodt eseménytelenséget sugárzó karaktere az itt készült képek kompozíciós alapvonásaiban is tükröződik. A festmények fekvő, sokszor elnyújtott téglalapját az alacsony horizont osztja ketté. A kép domináns eleme - esetünkben a facsoport - a középpontba kerül. Miközben a szerkezet és a témaválasztás végtelenül egyszerű, a felület mégis örvénylően mozgalmas, az izgatott ecsetjárás vizuális történettel tölti meg a látványt. A Beilenben megszületett képeken tűnt fel először az, ami a későbbi, Barbizonban festett műveken mindent háttérbe szorító jellegzetességgé vált. Paál László festményeinek igazi témája maga a festés: az ecset járása, a vibráló foltok ritmusa, az alkotó kéz artisztikus mozdulata leválik az ábrázolt látványról és önálló életet él, külön minőséget képvisel. A Vihar után című kép már ezt az utat mutatja, azt a festői erényt illusztrálja, melyben Paál László nemcsak magyar, de francia kortársai fölé is emelkedik.

      A Vihar után című kép is bizonyítja, hogy Paál a beileni időszakban az égbolt semleges, testetlen közegére koncentrál a legjobban, a finom atmoszférikus hatások megörökítése áll érdeklődésének középpontjában. Festményein az ég az, mely a táj hangulatát adja, s mely a művész lelki rezdüléseit közvetíti. Az ég, "mely tele van mély, átlátszó, vibráló levegővel, melyben sötét ködöknek, fénynek, árnyéknak és párának gyenge, fátyolozott nyomai hullanak." Képünkön a viharfelhők alól előbukó fény hátulról világítja meg a középtér facsoportját, melynek sötét - a barnák, vörösek és zöldek gazdag együtteséből megformált - sziluettje élesen elválik az alumíniumszínű égbolt szürkés kékjétől. A horizont felett húzódó, fénnyel telített vékony sáv élesen elválasztja a nedves zöldbe burkolt földet a súlyos tömegként kavargó égbolttól. Paál azt a mindannyiunk által számtalanszor megélt, de mindig újra és újra megcsodált pillanatot ábrázolja, mikor a felhőkkel borított ég alá beszökő napsugarak csengően tiszta atmoszférát varázsolnak, telt színekkel, élesen metszett körvonalakkal ruházva fel a látvány elemeit.

      Minden ismeretlen, lappangó vagy elveszettnek hitt remekmű előbukkanása rendkívüli öröm. A kevés alkotást számláló életműveknél, mint amilyen Paál Lászlóé, mindez együtt jár a felfedezés izgalmával, a kitáguló ismeretek okozta élménnyel. A Vihar után című festmény nem "csupán" egy kitűnő, múzeumi rangú műalkotás, de egyike annak az alig fél tucat képnek, melyek Paál László kulcsfontosságú, hollandiai korszakát reprezentálják.

      Analógiák Paál László: Erdő széle, 1872, Magyar Nemzeti Galéria
       
      PROVENIENCIA
      -  Párizsi magángyűjtemény

      KIÁLLÍTVA
      - Paál László hagyatéki árverése. Hotel Drouot, 1880. április 21.

      IRODALOM
      - Lázár Béla: Paál László. Budapest, 1903.
      - Lázár, Béla: Ladislas de Paál un peintre hongrois de l’École de Barbizon. Paris, 1904.
      - Lázár Béla: Paál László élete és művészete. Budapest, 1929.
      - Farkas Zoltán: Paál László 1846-1979. Budapest, 1954.
      - Bényi László: Paál László. Budapest, 1977.
      - Bényi László: Paál László 1846-1979. Budapest, 1983.   
      MP

  7. Paál László - Naplemente (Rőzseszedő)
    1. Paál László most bemutatott alkotása a festő érett, barbizoni korszakának reprezentatív darabja. 1874 körül készült, mikor a rövid hollandiai periódus után végleg rálelt arra a tájra, mely élete végéig legfőbb ihlető forrásává vált. 1873 tavaszán költözött a Párizstól ötven kilométerre fekvő, óriási erdőkkel szegélyezett apró faluba, Barbizonba. Letelepedésekor ez a vidék már jó négy évtizede a tájképfestők legkedveltebb helyszíne volt Franciaországban. Rousseau, Corot, Diaz, Daubigny, Dupré és társaik után Paált is mélyen megérintette a környék hangulata. "Megtaláltam azt, ami után szívem vágyott - írta egyik levelében -, nem hiszem, hogy van szebb vidék a világon."

      Paál László itt készült képei jól példázzák azt, hogy a legtöbb barbizoni festő esetében az erdős táj nem csupán egy véletlenszerűen kiválasztott természeti részlet, hanem elsősorban meditációs motívum, a világ olyan szeglete, mely megihleti a lelket, s melyben az élmény kifejezésének vágya ábrázolható, konkrét formára lel. Az így születő tájképek rejtett önarcképek - érzések, hangulatok, ábrándok és gondolatok nehezen megragadható esszenciái. Paál László festményei ebben a tekintetben egyértelműen felülmúlják a legtöbb barbizoni művész alkotásait. Jellegzetes, vibrálóan megmozgatott felületei, a fegyelmezett színskála felett kibontakozó temperamentumos ecsetjárás egyéni karaktert ad alkotásainak, művészi formát teremt belső világának. A táj, mint meditációs médium, s a festés, mint a lélek önkifejező eszköze a magyar festészetben csak Mednyánszky László életművében jelenik meg hasonló súllyal.

      Közel hét évtizedes lappangás után bukkant fel Paál László Rőzseszedés című festménye, melyet először Lázár Béla mutatott be a közönségnek, 1929-ben kiadott monográfiájában. Több mint ötven év elteltével, Bényi László már hiába kutatott a kép után, nem bukkant a nyomára, s így csupán egy archív fotó fekete-fehér reprodukcióját illeszthetett Paál László életművéről szóló könyvébe. A mű elkészülte után több mint százharminc évvel a Naplemente végre a nagyközönség elé kerül, újabb adalékkal szolgálva a XIX. század talán legjelentősebb magyar festőjének életművéhez.

      Magyar Nemzeti Galéria bírálati száma: 1066/1984 VÉDETT

      PROVENIENCIA
      - Egykor Chorin Ferenc gyűjteményében.

      REPRODUKÁLVA
      - Lázár Béla: Paál László élete és művészete. Budapest, 1929. (106. kép)
      - Bényi László: Paál László 1846-1979. Budapest, 1979. (31. kép)
      - Bényi László: Paál László 1846-1979. Budapest, 1983. (96. kép)

      IRODALOM
      - Lázár Béla: Paál László. Budapest, 1903.
      - Lázár, Béla: Ladislas de Paál un peintre hongrois de lÉcole de Barbizon. Paris, 1904.
      - Lázár Béla: Paál László élete és művészete. Budapest, 1929.
      - Farkas Zoltán: Paál László 1846-1879. Budapest, 1954.
      - Bényi László: Paál László. Budapest, 1977.
      - Bényi László: Paál László 1846-1979. Budapest, 1983.
      MP

  8. Paál László - Hazafelé
    1. A hagyaték és a korai képek
      Paál László hagyatékát 1880 április 21-én árverezték el. A 65 tételes anyag javarésze barbizoni képekből (44 darab) állt. A többi, az egyetlen Luxemburgban szignált kép kivételével, mind Beilenben vagy más holland helyszíneken készült. Húsz olyan mű létezik tehát, amely nemcsak Paál jellegzetes düsseldorfi stílusát mutatja, hanem a közismert piros bélyegzőt is magán viseli.

      Düsseldorf és Hollandia.
      Düsseldorfi stílus - Igen: Paál hollandiai tanulmányútjait 1870 őszén, illetve 1871 augusztusa és novembere között Düsseldorfból indította, s oda is tért haza. A düsseldorfi évek (1869 és 1872 májusa között) meghatározóak Paál művészetében. Itt válik nemzetközileg is ismert alkotóvá, innen viszi őt magával Londonba Forbes, Paál első komoly gyűjtője, itt alakul ki az a "széles, szabad ecsetkezelése" (Lázár Béla), amely nemcsak világosan elkülöníti e korszakának munkáit az otthoni és bécsi képeinek aprólékos - nem annyira a táj hangulatát kereső, mint inkább a látvány tárgyi karakterét pontosan megragadni próbáló - stílusától, hanem egyben a későbbi, barbizoni évek stílusát is megelőlegezi. Düsseldorfban Paál gyakran otthoni motívumokat dolgozott fel. Sok düsseldorfi képén nemcsak a jellegzetes magyar táj elemei bukannak fel, hanem olykor - mint A berzovai út esetében - az Arad környéki otthon pontosan meghatározható helyszínei is. Igazi tematikus áttörést azonban a hollandiai utak élményei jelentenek. Új helyszínek, új fényhatások, új színek, új hangulatok jelennek meg Paál beileni képein. Nemcsak a magyaréhoz sokban hasonló karakterű holland táj inspirálja őt, hanem a holland tájképfestészet klasszikus hagyománya is. 1871 augusztusában bécsi jó barátjával, Goldscheider Bélával kifejezetten a holland mesterek múzeumi tanulmányozása végett látogatott el Hollandiába.
      "Ez a hollandi útja elhatározó befolyással volt művészetére. Színfoltokért rajongó lelke, a nagy harmóniák világában, megtalálta mestereit s a rezgő, mindent ellágyító, puha folthatásokat kiváltó levegőt, melyet nem rajzzal, hanem tónusban tartott, biztos színértékkel visszaadott kolorittal, nagy összhangokba öntve lehet csak kifejzni." - írta róla monográfusa, Lázár Béla. S valóban, a folthatások fölénye a rajzos-aprólékos részletek fölött, a nagy harmóniák jellemzik Paál hollandiai kompzícióit. Ez a festői módszer pedig összefüggésben állt a táj és a természet újfajta, hangulati alapú és intimebb szemléletével. Nem a gondos leltárbavétel, nem a természeti motívumok "kisajátítása" a festő célja, hanem a táj lelkével való hangulati azonosulás. Ezért szorítják ki a tematikusan "érdektelen" motívumok (néptelen erdőrészletek, jellegtelen utak, egyszerű házacskák, stb.) a természet nagy motívumait, a várakat, a történelemtől megérintett tájakat, a látványos természeti csodákat.

      Egy kép az öt közül
      Paál László 1880-ban árverezett hagyatéka ma már alig rekonstruálható. 1929-ben csupán 12 tárgy volt meg az egykori hatvanötből. Bényi László 1983-ban már 20 hagyatéki művet tudott azonosítani. Beileni munkákból azonban négynél több hagyatéki darabot nem ismerünk, s ezek közül is csupán háromnak a holléte tudott. A legszebb, s a jelen művel stilárisan is közeli rokonságban álló darab az az 1871 október 4-én Elpben készült Felhős táj, amely ma a Magyar Nemzeti Galéria tulajdona (Bényi, 1983. 41. kép). Nem hagyatéki darab, de minden szempontból rokon mű a Százéves asszony, szintén 1871-ből. (MNG, Bényi, 1983. 38. kép). 1870 novemberében készült Beilenben az a másik hagyatéki kép, amely egykor Fruchter Lajos gyűjteményében volt. (Tanya a fák között, Bényi, 1983. 15. kép), s végül szép párhuzam az a szintén egykori Fruchter-kép, amely 1871 körül keletkezett, s amelyet több reprodukcióból is ismerhetünk (Erdőszéle, Bényi 1983. 32. kép). A most árverezésre kerülő alkotás Paál beileni munkáinak egy eddig ismeretlen darabja. Sem Lázár, sem Bényi oeuvre-katalógusaiban nem azonosítható egyik művel sem. Értékét az is növeli, hogy ismereteink szerint ez csupán az ötödik ismertté vált műve a hagyatékkal elárverezett hollandiai művek húsz darabos sorozatának.

      Irodalom
      - LÁZÁR Béla: Paál László, Budapest, 1903, Lampel Róbert (Wodianer F. és fiai). Művészeti Könyvtár. Szerk.: Dr. K. Lippich Elek
      - LÁZÁR Béla: Paál László élete és művészete. Budapest, 1929, Franklin Társulat. .
      - BÉNYI László: Paál László. Budapest, 1983 (Második, átdolgozott kiadás), Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata

      Kiállítva:
      - Blitz, Őszi aukció, 2001. november, kat.sz. 10.
      BG

  9. Paál László - Barbizoni erdőbelső
    1. "Paál László egy gyönyörű erdőrészlete mely egy olasz művész tulajdona volt s egy erdőszéle, mely valamikor Liebermanné volt..." - írja Lázár Béla az Ernst-Múzeum 1929-es 43. aukciójának katalógusában az ott bemutatott két Paál László-festményről, a St. Clement-i táj címen kiállított erdőszélről és az itt látható napfényes erdőbelsőről. A Napsugarak az erdőben tehát egy olasz művész tulajdonából került az akkori budapesti árverésre. Hogy ki lehetett ez a művész, arról sajnos nincs tudomásunk. Lázár Béla, Paál első monográfusa épp az árverés évében, 1929-ben jelentette meg nagy Paál-monográfiáját, amelyben az életmű katalógusát is közölte. Hogy ez az alkotás, a Napsugarak az erdőben azonos-e a katalógus valamelyik tételével, az nem kideríthető. A könyv kézirata bizonyára nem a decemberi Ernst-aukció után került nyomdába, ezért elképzelhető, hogy a mű a könyv megjelentekor még Lázár előtt is ismeretlen volt. Lázár Bélának a katalógusban megjelent lelkes szavai azonban azt bizonyítják, hogy a képet nagyra értékelte.
      A festmény a hetven évvel ezelőtti árverésen rendkívül magas áron, 6000 pengőért kelt el. Azon az árverésen csak egyetlen magyar festmény érte el ezt a rekordot: Szinyei Merse Pál 1904-es Tavasz című, körülbelül hasonló méretű vászna.

      Kiállítva:
      - Az Ernst-Múzeum Aukciói XLIII. 1929. december. kat. sz. 384. (Reprodukálva XVII. tábla)

      Irodalom:
      - Bényi László: Paál László. Budapest, 1983 (2. átdolgozott kiadás), Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata.
      Reprodukálva: 129. kép

  10. Paál László - Táj házakkal
    1. A most bemutatott kép Paál László hollandiai tanulmányútja alatt,
      1871-ben készült, minden bizonnyal Beilen közelében. Intim tájszemlélete, stílusának érzéki festőisége mindazon művészi élmények mély megértéséről tanúskodik, melyeket a fiatal, alig huszonöt esztendős festő a felkészülés évei alatt megtapasztalt. 1866-ban vették fel a bécsi Akadémiára, ám mestere,
      Albert Zimmermann helyett - aki az aprólékos, ám meglehetősen száraz természetmásolás fortélyaira oktatta - az igazi, stílusformáló élményt egy
      1869-es müncheni kiállítás jelentette számára. Itt találkozott először Gustav Courbet, és a barbizoni festőnemzedék, Théodore Rousseau, Millet, Corot,
      Dupré és Daubigny műveivel. Szembesült a francia művészek új tájszemléletével, melyben a festő a természetből már nem konstruál önkényesen vagy éppen megcsontosodott akadémiai elvek alapján heroikus, romantikus színpadot, nem halmozza tele antik vagy középkori romokkal, mert rátalált a természet minden szegletét átható, minden zugában tetten érhető intim hangulatra, mely csendes kontemplációra sarkall és gyengéden felold a természeti világ nagy egészében. Addig jelentéktelennek tűnő élmények, a világ sokáig figyelemre sem méltatott részletei váltak a festők kedvelt témáivá: az otthon, a kert,
      vagy - mint képünk is bizonyítja - egy vidéki, magányos házcsoport a falu szélén.

      A Münchenben látottak új utakra vezették Paál Lászlót, nem volt tovább maradása az Akadémián, s egy tanulmányút keretében Hollandiába utazott.
      Bécsben megismert művészbarátjával, Eugen Jettellel járták be Amszterdam, Hága és Harlem múzeumait, Vermeer, Frans Hals és Rembrandt művei melletta 17. század nagy holland tájfestő nemzedék remekműveit is megcsodálták.
      Egy kis faluban, Beilenben telepedtek meg, itt töltötték 1870 nyárutóját és őszét, s a következő év hasonló időszakát is. Paál László festészetének igazi karaktere itt bontakozott ki. Elvetette a bécsi Akadémia rajzosabb stílusát, kolorisztikus hajlamai felerősödtek, széles ecsetvonásokkal, foltokban kezdte felépíteni képeit.
      A párás levegőjű atmoszféra, a helyi színek tompa teltsége, s persze a 17. századi holland tájfestészet nagyjainak - Ruysdaelnak és Jan van Goyennek - munkái a rajzos, részletező felfogás helyett az egyszerű motívumok nagy egységben való megragadása felé terelték. Paál a most vizsgált alkotásnál - mint beileni műveinek többségén - a táj szélesen elterülő, horizontális karakterének megfelelően választotta a kép keskeny, fekvő formátumát, melyet kettéoszt az ábrázolt házak és fák teteje. A kanyarodó út vonala fokozza az ábrázolt tér mélységének illúzióját és a néző szemét a kompozíció centrumába vezeti.
      Mint képünk is bizonyítja, Paál László beileni művein addig nem látott érdeklődéssel fordult az égbolt, a felhők ábrázolása felé. A Táj házakkal című alkotáson is szinte az ég az, mely a táj hangulatát adja, s mely a festő lelki rezdüléseit közvetíti. Az ég, "mely tele van mély, átlátszó, vibráló levegővel, melyben sötét ködöknek, fénynek, árnyéknak és párának gyenge, fátyolozott nyomai hullanak." Kék színét visszhangozza a házikó előtt álló figura ruhája, s tökéletes harmóniában csendül össze a fű zöldjével és a kép egész karakterét meghatározó jellegzetes, bársonyos barnákkal.

      A Táj házakkal a tragikusan rövid életű, s halála után csaknem több mint húsz éven át gyakorlatilag elfeledett Paál László beileni korszakának remekműve. Kivételes értékét tovább növeli, hogy az elmúlt közel száznegyven évet tökéletes állapotban vészelve át hűen közvetíti festőjének páratlan, s a francia barbizoni művészeket is túlszárnyaló festői kvalitásait.

      REPRODUKÁLVA:
      - Bényi László: Paál László 1846-1879. Budapest, 1983. 28. Kép (téves adatokkal)

      IRODALOM
      - Lázár Béla: Paál László. Budapest, 1903.
      - Lázár Béla: Paál László élete és művészete. Budapest, 1929.
      - Lázár, Béla: Ladislas de Paál un peintre hongrois de lÉcole de Barbizon. Paris, 1904.
      - Farkas Zoltán: Paál László 1846-1979. Budapest, 1954.
      - Bényi László: Paál László. Budapest, 1977.
      - Bényi László: Paál László 1846-1979. Budapest, 1983.
      - Bakó Zsuzsanna: Paál László. Budapest, 2006.
      MP

  11. Paál László - Szénaboglyák, 1870 körül
    1. Kiállítva:
      - Paál László művei. Nemzeti Szalon, Budapest, 1902. katalógus: 23. vagy 46. tételszámon

      Reprodukálva:
      - Lázár Béla: Egy és más Paál Lászlóról. Művészet, 1902. 308.
      - Londesz ElekGerő Ödön: Modern magyar festőművészek. A modern magyar festészet fejlődése. Budapest, Singer és Wolfner Kiadó, 1905. 130.

  12. Paál László - Erdő napsütésben
    1. A Paál László-oeuvre a 19. századi magyar festészet egyik leginkább újraértékelésre váró életműve. Paál Munkácsy Mihály mellett nemcsak a modern értelemben vett magyar tájképfestészet egyik megteremtője, hanem mindezek mellett egy rejtélyes alkotója is. Munkássága hosszú ideig alig volt ismert a hazai közönség előtt, az 1900-as évek elejétől Magyarországra kerülő alkotásai mellett pedig igen korán megjelentek a Paál- hamisítványok is. Így fordulhatott elő, hogy noha Paál életművét két oeuvre-katalógus is megpróbálta feldolgozni (Lázár, 1929; Bényi, 1983), az azokban közölt képek közül néhánynak a hitelessége megkérdőjelezhető. Forrásokból tudjuk, hogy Munkácsy is belenyúlt Paál néhány hagyatékban maradt képébe, de olyan fura dolog is előfordult, hogy az egyébként kiváló Pállik Béla egyik művét azonosították tévesen Paál László egy tájképével.
       Mindenesetre Lázár és Bényi publikációi fontos és megkerülhetetlen forrásai a Paál-  kutatásnak. Jelen kép esetében is gyorsan le kell szögeznünk, hogy a mű a Lázár által felsorolt képek egyikével sem azonosítható egyértelműen, Bényi monográfiájának 1983-as kiadása viszont reprodukcióval közölte a művet, s az 1876 körüli időszakra, vagyis a barbizoni évekre datálta képet.
       Paál esetében a festés technikája, s bizonyos értelemben a festői kvalitások segíthetnek eldönteni a hitelesség kérdését, sőt a képek pontosabb datálásához is komoly segítséget nyújthatnak. Paál saját kezűleg datált és jelzett képei alapján világosan elkülöníthető a művész düsseldorfi (1869-1872) és barbizoni (1873 után) stílusa.  Paál düsseldorfi évei alatt többször is ellátogatott Hollandiába. Ott alakult ki az a "széles, szabad ecsetkezelése" (Lázár Béla), amely nemcsak világosan elkülöníti e korszakának munkáit az otthoni és bécsi képeinek aprólékos stílusától, hanem egyben a későbbi, barbizoni évek stílusát is megelőlegezi. Az a bizonyos "széles ecsetkezelés", amiről Lázár ír, a rajzos, aprólékos részletező festés helyett a nagy színfoltokkal, a nagy tömegekben való festést helyezte előtérbe. A folthatások érzékeltetése, a szélesen, foltszerűen fölhordott festék jellemzi a jelen képet is, ráadásul pontosan úgy, ahogyan Paál más düsseldorfi kompozícióin is megfigyelhető: Paál korai művein mindig feltűnő a fő motívumok jellegzetes, sziluettszerű megkomponálása. A jelen kép tiszta, nagy foltokban fölrakott tömegei határozott stiláris rokonságban állnak a düsseldorfi évek egyik legszebb és legismertebb alkotásával, az 1872-es Tájkép tehenekkel című művel. Tiszta körvonalak, a motívumok határozott sziluettje adja meg a kompozíció alapját, s Paál ezt tagolja tovább az egymásra rétegesen felhordott színfoltokkal. Ehhez a festői módszerhez képest a barbizoni képek sokkal expresszívebb hatásúak, a nagy tömegeket hangsúlyozó tagolás a művész barbizoni korszakának festményeit már kevésbé jellemzi. Ezért indokoltnak tűnik, hogy a képet inkább a művész korai periódusába helyezzük, s datálását az 1872 körüli évekre tegyük.
       Mindez nincs ellentmondásban azzal a ténnyel, hogy a mű végül is Barbizon-ból került magyar magántulajdonba. A képet 1969-ben egy másik Paál László-festménnyel együtt Paál monográfusa, Bényi László vásárolta Barbizonban, ahogy az a képhez csatolt francia nyelvű levélből kiderül. A festményt 1972-ben védetté nyilvánították, s a kép hátoldalán található címke alapján a BÁV 36. aukcióján árverezték. Az 1975 májusában tartott aukció katalógusában azonban a festmény nem szerepel. Elképzelhető ugyanakkor, hogy katalóguson kívül a kép mégis árverésre került.

      Proveniencia:
      - korábban Bényi László tulajdonában

      Reprodukálva:
      - Bényi László: Paál László. Corvina Kiadó, Budapest, 1977. 36. kép
      - Bényi László: Paál László 18461879. Képzőművészeti Kiadó, Budapest, 1983, 151. kép
      BG

  13. Paál László - Havas barbizoni utca (Barbizon)
    1. Paál László közelmúltban felbukkant, több mint száznegyven éven át lappangó festménye igazi csemege a műgyűjtők és a művészettörténészek számára egyaránt: kiemelkedő kvalitású műalkotás, hibátlan, az eredeti művészi szándékot csorbítatlanul közvetítő állapotban, olyan témával, mely nem csupán a festő életművében, de a barbizoni iskola egész történetében is párját ritkítja. A kép másfél évszázados története szinte teljesen a homályba vész, csupán hosszú, a mostani aukcióig vezető útjának első momentumát tudjuk pontosan rekonstruálni. A Havas barbizoni utca – ahogy a kép bal alsó sarkában látható pecsét bizonyítja - Paál László halála után a festő műtermében maradt, része volt az összesen mintegy 65 műalkotást számláló hagyatéknak. Munkácsy és műkereskedője, Sedelmeyer árverésen kívánta értékesíteni e festményeket, hogy a remélt bevételből egyenlítsék ki Paál felhalmozódott adósságait, az utolsó időszak gyógykezeléseinek költségeit. Az aukciót a neves Hotel Druotban, 1880. április 21.-én tartották meg, egy Mayer nevű műkereskedő közreműködésével.

      Az árverés végül meglepő sikerrel zárult, s bár alacsony árakon, de valamennyi kép új gazdára talált. A vevők között volt az ifjabb Dumas, Zola, természetesen maga Sedelmeyer (aki később Munkácsyval restauráltatta Paál műveit), de a képek zömét a szervezéssel megbízott Mayer műkereskedő vásárolta meg. A most vizsgált festmény az árverés 54. tételeként került kikiáltásra, a vevő személyéről semmit, a mű további sorsáról csupán annyit tudunk, hogy a közelmúltig francia magángyűjteményben lappangott.

      A Havas barbizoni utca szignatúrája a mű festésének dátumát és az ábrázolt tájat egyaránt meghatározza, így szerencsére gond nélkül az életmű kronologikus rendjébe illeszthetjük. Paál fennmaradt levelei alapján tudjuk, hogy Munkácsy közel egy éves unszolását követően 1873 májusában költözött Düsseldorfból Franciaországban, ahol egy rövid párizsi tartózkodás után végleg Barbizonban telepedett le. Bár élete hátralévő, alig hat esztendejéről néhány levélváltáson kívül alig maradt fenn hitelt érdemlő adat, a műtörténet az elmúlt évtizedek során megkísérelte rekonstruálni ezt a periódust is. A kitűnő művészettörténész, a festő egyik monográfusa, Farkas Zoltán így foglalta össze Paál érett, franciaországi korszakának jellemző eseményeit: „A tavaszt, nyarat, őszt Barbizonban töltötte, a telet Párizsban. Téli tájképe egy sem maradt reánk, a holt természet mint téma sosem érdekelte, hanem csak a sarjadó, az életerejében pompázó, vagy az ősz színes ruhájába öltözött. Telenként gyakran megfordult Munkácsyék vendégszerető házában és amennyire igen szűkös anyagi viszonyai engedték, másutt is szórakozott.” Az idézet nem csupán tanulságos jelzés, hogy az adatok és források hiánya sosem vezethet kategorikus kijelentések megtételéhez, de arra is felhívja figyelmünket, hogy a téli, havas tájat mutató téma valóban szinte példátlan momentum Paál László életművében: olyan kivétel, mely képünket a többi remekmű fölé emeli.

      E szűk kolorisztikus regiszteren megszólaló, páratlanul delikát színvilágú festmény, mely érintetlen volta miatt a legszebb Paál-képekre jellemző, bámulatba ejtő felületi gazdagságával nyűgözi le nézőit, az életműben rejlő kimeríthetetlen izgalmakra figyelmeztet, és újra nagy erővel veti fel egy új monográfia megírásának sürgető feladatát. E tervezett összefoglalás minden bizonnyal több részterületen is alapvetően módosítani fogja eddigi eredményeinket. Nagyobb hangsúlyt fog kapni a fotó-előképek használata Paál alkotói módszerében, kiszűrhetővé válnak a korábbi monográfiákba bekerült hamisítványok és félre attribuált művek, s remélhetően tisztázódik az egyes alkotásokon feltűnő, idegenkezű részletek problémája is. E munkához elengedhetetlen alapfeltétel, hogy az ismert alkotások közül kiválogatásra kerüljön azon művek csoportja, mely minden kétséget kizáróan, részleteiben és a képen olvasható szignó tekintetében is teljes egészében Paál László alkotásának tekinthető. A Havas barbizoni utca, ez a több mint 140 éves lappangás után felbukkant főmű e megkérdőjelezhetetlen referencia-csoport egyik kimagasló darabja lesz.

      Molnos Péter


      Képtörténet

      Paál László hagyatéki árverése. Hotel Drouot, 1880. április 20. (54. Barbizon /effets des neiges/)

      Irodalom

      Lázár Béla: Paál László. Budapest, 1903.Lázár Béla: Paál László élete és művészete. Budapest, 1929.Lázár, Béla: Ladislas de Paál un peintre hongrois de l’École de Barbizon. Paris, 1904.Farkas Zoltán: Paál László 1846-1979. Budapest, 1954.Bényi László: Paál László. Budapest, 1977.Bényi László: Paál László 1846-1979. Budapest, 1983.

  14. Paál László - Szélfútta fák
    1. Paál László életműve, annak ellenére, hogy az elmúlt száz évben kettő, életműkatalógussal kiegészített monográfia is feldolgozta munkásságát, még mindig nem tekinthető teljes mértékben ismertnek. Az életmű kicsi, és az eddig mintegy 170 tételesre tehető oeuvre számos darabja még ma is csak archív fotóról ismert. Az 1880-ban elárverezett hagyatékának eddig mindössze alig a feléről tudnak a hazai gyűjtők és szakemberek, de a hagyatékban nem szereplő alkotások közül sem ismerjük valamennyit. Mindig felbukkanhat olyan mű, melyről a korábbi források nem tettek említést. Az ilyen tárgyak előkerülése legalább akkora öröm, mintha egy régről ismert, ámde lappangó mű kerülne újra a szemünk elé.

      ÚJ UTAK BEILENBŐL

      Ezen új felfedezések közé tartozik a jelen alkotás is, amely stílusa, tematikája alapján nagyon pontosan beilleszthető Paál 1871-es beileni képeinek sorába. Paál düsseldorfi tartózkodása (1869-1872) alatt kétszer látogatott el Hollandiába. Az 1870 és 1871-es években tett tanulmányutak meghatározó változásokat eredményeztek Paál festészetében. Ekkoriban szakít a táj konkrét, topográfiai hűségű, részletező és tárgyilagos bemutatásának igényével, s kezd a táj hangulataira figyelni. Nem annyira a táj története, a tájhoz kapcsolódó kulturális hagyományok izgatják, mint inkább a táj „természetességének” a visszaadása. A szél borzolta fák, az esőáztatta földek, a fénnyel alig átjárt erdők, s egyre inkább azok a vidékek, ahol az emberi tevékenységnek nyomai alig láthatók. Ez a tendencia Paál festészetében Düsseldorfban kezdődik, Hollandiában új inspirációkkal bővül, s majd Barbizonban teljesedik ki.

      EGY KÉP A KIRŰÉY GYŰJTEMÉNYÉBŐL

      Paál festészetének jellemzője, hogy soha nem ismétli magát, még akkor sem, ha ugyanazt a motívumot örökíti meg. A Százéves asszony verziójaként tekinthető kép ebből a szempontból is érdekes. Hasonló témájú művét 1918-ban vásárolta meg a Szépművészeti Múzeum. Az a kép Mauve, hágai festőtől került Ferenc József tulajdonába, és sokáig Courbet művének tartották. 1910-ben még királyi tulajdonként szerepelt a Könyves Kálmán Társaság Nagymező utcai szalonjában, 1954-ben a Szépművészeti Múzeum Paál- kiállításán szerepelt, majd hosszú ideig a Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállításán is látható volt.

      A háza kertjében sétálgató százéves asszony szinte egybeolvad a táj nagy színfoltokban fölrakott tömegeivel. A festéknek ez a laza, áttetsző foltokban felvitt kezelése Paál beileni stílusának legjellemzőbb sajátossága. Színkompozícióit általában a zöldes és barnás földszínek, valamint a legváltozatosabb színekkel módosított kékek összhangjára építi. Föld és ég színbeli és tartalmi ellentéteire, arra a legelemibb természetélményre koncentrál, amely a pre-impresszionista tájképfestészet sajátossága, s amely a modern tájképfestészetnek is legfontosabb előzménye.

      VERZIÓK

      A múzeumi verzió és a most felfedezett kép között csupán a főbb kompozíciós elemek tekintetében észlelhető hasonlóság. Ugyanaz a falusi házsor a kertek felől nézve, az előtéri vetemények, a fák között húzódó fasor, s az udvarban botorkáló öregasszony képezik a kompozíció elemeit, de teljesen más elrendezésben. Hogy Paál tanulmánynak szánta-e egyik képét a másikhoz, nem igazán eldönthető kérdés. Paál festészetére nem jellemző a tanulmánynak, mint a nagy kompozíciók egyik előzetes fázisának az önálló képi kidolgozása. Festményei, ha egymáshoz képest hasonló képi világot jelenítenek is meg, mind teljes értékű, befejezett művek. A köztük lévő viszony csupán az életmű kronológiája szempontjából érdekes. Paál, akárcsak hat évvel fiatalabb kortársa, Mednyánszky László, a tájmotívum megörökítésének minden stádiumában teljes természetélményt nyújt. Ezért nem vethető föl jelen esetben sem a tanulmány kérdése, sőt, ha belegondolunk, hogy a jelen verzió kissé nagyobb is a múzeumi változatnál, akkor ez az érv a jelen kép nagyobb fokú befejezettsége mellett szólna.

      Bellák Gábor

  15. Paál László - Erdei út
    1. "Kit vágyai egy nem körvonalazható czél után kergetnek, annak egész világ a hazája, s az mindenütt van, s még sincs sehol, a szerint mint magát valamivel megcsalatni látja." - e kozmopolita sorokat a festő 1868/8/18-án kelt levelében írja szeretett hugának. Honi művészettörténészeink a magyar Paál László festészetének nemzetközi jelentőségét hangsúlyozzák, ellenben külföldön a barbizoni festő magyaros szellemiségére emlékeztetnek.

      Paál László szülői háttérrel, a bécsi Képzőművészeti Akadémián tanult, ahol Albert Zimmermann (1808-1888) a mestere. Itt sajátította el a bécsi akadémizmus részletező természetábrázolását. Ennek jellemző alkotó módszere, hogy a természetben készült rajz alapján, a műteremben kerül kivitelezésre a festmény.

      1870-1871 közötti időszak fordulópont Paál László festészetében, hiszen ekkor már a természetben, a szabadban festett és ecsetjét egyre inkább belső világa irányítja. "Meggyőződésem, hogy az őserő él bennem..." értékeli önmagát 1871 márciusában a festő. Munkácsy Mihály hívására Düsseldorfba költözött, ahol a közönség idegenül fogadja és nem vásárolják műveit. "...sokan nem barátkoznak ugyan meg az iránnyal, amelyet mint festő követek, de a jobb részemen van, s ez bátorít a törekvésre"- írja nővérének. Ez az irány, amelyre a festő hivatkozik a romantikus realizmus, amely az újszerű művészeti törekvések megismerésével, mind teljesebben bontakozik ki festészetében.

      1873 tavaszán költözött Barbizonba és élete hátralévő éveiben legnagyobb részt itt dolgozott. Paál László számára, Barbizon együtt jelentette az ott dolgozó művészkolónia - Daubigny, Dupre, Diaz - inspirációját, ugyanakkor az erdő peremén elhelyezkedő falucska azt a természeti közeget biztosította, amely visszaidézte a gyermekkori barangolások élményeit az Erdélyben született festő számára. " Megtaláltam azt, ami után szívem vágyott..., nem hiszem, hogy van szebb vidék a világon"-írja hugának. Barbizon egyuttal menedéket is jelentett a nincstelen festő számára, hiszen éppen anyagi sikertelensége okán nem veheti el élete nagy szerelmét és az időközben elszegényedett családját sem tudja támogatni, miként az kezdettől ambicíója volt.

      A festő "magányos korszakában" érdeklődése döntő módon az erdő felé fordul, ahol újra és újra megfesti kedvenc tájrészleteit, akár különböző napszakokban. "Gyakran emlékszem, sápadt, munkára koncentrált szomorú arcára, amint a fontaneblau-i erdő fekete fái alatt vászna előtt mereng... Barbizonban... az ottani nagyok tisztelték, becsülték tehetségét..." - jellemzi Paál-t, a híres német festő Max Liebermann (1847-1935).

      Életét végigkíséri a pénztelenség, az állandosult pénzzavar, amelyből eredő tartozásai nyomasztották, miként az leveleiből kiderül. Paál László képeinek eladásában kevés sikerrel jár, a műkereskedelem csak elvétve fogadja be munkáit. Kacziány Ödön közöl egy levelet, mely szerint Paál László " szerződött egy műárussal- aki mérsékeltebb díjért ugyan, de minden képet hajlandó volt megvenni. Reggeltől estig szorgalmasan dolgozott, hogy anyagi viszonyait rendezve minél előbb függetlenül álljon. Minél többet dolgozott, a műárus annál többet követelt. Különféle modorban kívánta tőle különféle tárgyú képeit. Hol meg ugyanazon képet többször kellett festenie."

      A fákkal határolt út témája mindvégig jelen volt Paál László festészetében. A festő 1873-1877 között készült festményeit L. de Paál szignóval látta el. Az elemzett "Erdei út" című festménye 1875-1876 táján keletkezett. Datált párdarabja 1876-ból, a Magyar Nemzeti Galéria tulajdonában van (o.v, 65 x 46 cm, MNG ltsz: 2804). Paál László ugyanazt a tájrészletet, témát más-más méretben több változatban is megfestette. Párhuzamként hozhatjuk fel az 1876 körül festett "Nyárfák" című képet (o.v, 53,3 x 72,6 cm, MNG ltsz:5077). Ugyanezt a tájrészletet már 1875-ben megfestette (o.fa, 27,5 x 42 cm, MNG ltsz:L.U.58.125), de további példákat is sorolhatnánk.

      Paál László életművében kevés fára festett képet találunk. Ez a vászonnál keményebb és ezért a festéket kevésbé beszívó anyag igen érzékeny ecsetkezelést kíván, a leghalványabb színárnyalatra is hálásan felel. A festő munkamódszerére jellemző, hogy hígan, nedvesen festi alá a képet, helyenként sötét színfoltokkal. A kivitelezés során a kép egységes színhatását tartja szem előtt, miközben formáit egyre szenvedélyesebb ecsetjárással festi. E képen is kiteljesedik a realista festő, aki természetábrázolásában személyiségéből eredően romantikus és szenvedélyes.

      Bényi László 1983 előtt összeállított ouvre katalógusá a még lappangó művek sokaságát említi. Az időközben eltelt évtizedek alatt, több akkor nem ismert festmény került elő. A kép származása érdekes tanultságokkal szolgál a művészettörténet számára. A családi gyűjtemény e kép mellett Rudnay János, illetve Munkácsy Mihály "Tépéscsinálókhoz" készült vázlatát is tartalmazta. A Munkácsy kép kapcsán -a védetté nyílvánítás árcsökkentő hatásától tartva - 1990-ben, a család megkereste Végvári Lajos művészettörténész professzort, akinek 1958-ban megjelent Munkácsy monográfiája közismert. A Munkácsy kép megtekintésével párhuzamosan, a művészettörténész a Paál László képről készített szakértői véleményében azt írta, hogy az vélhetően a datált változatnál korábban készült.

      A festmény jelentőségét az életműben mi sem tanusítja jobban, mint hogy párdarabját 1967-ben Pierre Granville francia művészettörténész, olyan halhatatlan mesterek mellett reprodukálja, mint Corot, Millet, Daubigny, Dupre, Diz, Pisarro, Manet, Sysley.

      Proveniencia:
      - Budapesti polgár család

       

  16. Paál László - Barbizoni táj, 1873 körül
    1. Minden bizonnyal még hosszú éveken át izgalomban fogja tartani a magyar műértő közönséget, hogy időről-időre kiváló kvalitású, évtizedekig lappangó művek bukkannak fel az ismeretlenség homályából. Drámai fordulatokban gazdag történelmünk és az emigráns, külföldön alkotó művészek nagy száma miatt biztosak lehetünk abban, hogy számos remekmű található még Magyarország határain kívül. Az elmúlt évek nagy felfedezései közül kiemelkednek azok a Paál László festmények, melyek Franciaországban bukkantak elő, s közel másfél évszázados lappangás után kerültek a budapesti közönség elé. A most aukcióra kerülő alkotás is ezek sorát gazdagítja, újabb reprezentatív darabbal bővítve a 19. századi magyar festészet talán legjelentősebb alkotójának életművét.

      Az elmúlt néhány évben megismert Paál László festmények tanulmányozása lassan megérleli az életműről az elmúlt száz év alatt - elsősorban Lázár Béla és Bényi László kutatásai alapján - nyert tudásunk részleges revízióját. Több olyan műalkotás fordult meg a műkereskedelemben és az árveréseken, melyek fontos kérdéseket vetnek fel a kutatók számára. A felmerülő és tisztázásra váró problémák négy csomópont körül sűrűsödnek.

      1. Előkerültek olyan művek, melyek bár szerepelnek a mérvadónak tartott monográfiákban, sőt egészen a 20. század elejéig is visszavezethető a történetük, mégis - stíluskritikai vizsgálatok alapján - eredetiségük alaposan és joggal megkérdőjelezhető. Ismert, hogy Paál László műveinek csak elenyésző része bukkant fel kiállításokon a festő életében, műveinek jelentős része a hagyatéki árverést követően nyomtalanul szétszóródott. Képeinek hitelesítésében sem maga a festő, sem családtagjai és kollégái nem vehettek részt, mert felfedezésekor, műveinek hazakerülésekor személyes ismerősei, munkásságának kortárs tanúi már nem éltek. Így a szinte a feledés teljes homályából előkerülő művek eredetiségének igazolása ingatag alapokra került, elsősorban Lázár Béla akaratától, műértői képességétől vált függővé. A Lázár Béla és Bényi László által írt monográfiákban felsorolt műveket mindeddig az életmű törzsanyagaként kezelték, holott nem egy olyan képet tartalmaznak, melyek indokolatlanul hígítják Paál László munkásságát.

      2. Az életmű tárgyalásakor nem tértek ki megfelelő mélységgel arra a kapcsolatra, mely Paál László festészete és a korabeli fotóművészet között fenn állt. A barbizoni mesterek alkotói módszerének szoros kötődése a fotóművészethez már jól ismert, Paál esetében azonban még ma is tényként kezelt sztereotípia, hogy a magyar mester a természet előtt, pusztán a személyes benyomás hatása alatt alkotta meg műveit. Ma már azonban nem egy olyan párhuzamot ismerünk, mely alapján állíthatjuk, hogy Paál László számos képét a kor szokásának megfelelően, művészellátókban kapható, direkt a festők számára forgalmazott tájfotók alapján készítette el.

      3. Fontos kérdés a másolatok, replikák problémája. Tisztázni kell azt a dilemmát, hogy vajon miért készített Paál László másolatokat néhány festményéről, s a sajátkezű ismétlésektől el kell különíteni azokat a kópiákat, melyeket a 20. század elejétől fogva - a meglévő másolónaplók tanúságai szerint - folyamatosan készítettek az akkori Szépművészeti Múzeumban.

      4. Az életmű vizsgálatakor felmerülő legösszetettebb probléma a Paál László képek sajátkezűségével kapcsolatos. Néhány jól ismert, évtizedek óta közgyűjteményben lévő, számos alkalommal reprodukált festményhez hasonlóan, a most aukcióra kerülő kép felülete is azt valószínűsíti, hogy Paál László több művét nem maga a festő fejezte be, illetve néhány alkotásán bizonyos részletek nem tőle származnak. Fennmaradt forrásokból ismert, hogy egyes esetekben Munkácsy belefestett Paál képeibe, sőt Sedelmeyer kérésére be is fejezte félig kész műveinek egy részét, a hagyatéki árverés előtt. Feltételezhetjük, hogy a műteremben maradt művek közül nem egy a festő halála után, más kezek által nyerte el végső formáját. Evvel magyarázható az a jelenség is, hogy Paál László képeinek többségén gyökeresen eltérő szignóképeket látunk, melyeknek csak töredéke származhat minden kétséget kizáróan a mű készítőjétől. Megkerülhetetlen feladat, hogy - a műhelyt és tanítványokat tartó régi mesterek remekműveihez hasonlóan - kísérletet tegyünk az egyes festményeken elkülöníteni a művész, és a mű kiegészítőjének munkáját.

      Most vizsgált képünkön az alapos stíluskritikai vizsgálat azt valószínűsíti, hogy a kép felső háromnegyede egyértelműen, teljes egészében Paál László alkotásának tekinthető, míg a festmény alsó sávjában nem zárható ki az utólagos kiegészítés lehetősége. Ezt valószínűsíti az a tény is, hogy a képen látható szignó nem köthető egyetlen hiteles Paál László művön látható aláírásához sem.

      A Barbizoni táj legközelebbi analógiája a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményében található, 1874-re datált Tájkép, melynek festői formaadása - mind az égbolt, mind a lomkorona megoldásaiban - egyértelmű hasonlóságot mutat a most vizsgált alkotás megfelelő részleteivel. Az alacsony horizont felett uralkodó égbolt jellegzetes szürkéi, a vibráló ecsetjárás, a felület dinamikus megmunkálása a legszebb Paál-képek erényeit idézik. Azt a festői kvalitást, mely már a természeti látvány felszíne elé tör, s a festés minőségét, az ecsetkezelés ritmikáját és lendületét teszi az ábrázolás elsődleges tárgyává.
      Az ismeretlen, hosszú ideje lappangó vagy elveszettnek hitt remekművek előbukkanása mindig rendkívüli öröm. A kevés alkotást számláló életműveknél, mint amilyen Paál Lászlóé, mindez fokozottan érvényes, s csaknem mindig együtt jár a felfedezés izgalmával, a kitáguló ismeretek okozta élménnyel.

      Irodalom
      - Lázár Béla: Paál László. Budapest, 1903.
      - Lázár Béla: Paál László élete és művészete. Budapest, 1929.
      - Lázár, Béla: Ladislas de Paál un peintre hongrois de l’École de Barbizon. Paris, 1904.
      - Farkas Zoltán: Paál László 1846-1979. Budapest, 1954.
      - Bényi László: Paál László. Budapest, 1977.
      - Bényi László: Paál László 1846-1979. Budapest, 1983.
      - Bakó Zsuzsanna: Paál László. Budapest, 2006.
      MP

  17. Paál László - Erdei út
    1. 1875-76-ban Paál László ugyanazt a témát többször is megfestette: egy zárt képmező közepében út, vagy ösvény vezet az erdő belsejébe. Néha az út mentén alak is látható.
      Magyar Nemzeti Galéria, Budapest

  18. Paál László - Erdőben
    1. Paál László festményeinek többsége 1875 körül keletkezett, ezekben gyakran ábrázolta az erdő belsejét. A kép tere valamennyi irányban zárt, kivéve a középső rész tetejét, ahol az égnek egy kis darabja látható, a lenyugvó nap vörös sugaraival megvilágítja az egész festményt.
      Magyar Nemzeti Galéria, Budapest

  19. Paál László - Erdő mélye
    1. Paál László tájlépei általában nem tartalmaznak emberi alakot. Ezen a képen a háttérben előfordul egy, de teljesen beleolvadva a fák közé, az erdő nyugalmát jelenléte nem zavarja meg.
      Magyar Nemzeti Galéria, Budapest

  20. Paál László - Párizsi út a fontainebleau-i erdőben (vázlat)
    1. Plein-air festészetünk nagyjai érthető módon inkább ecsettel, színekkel fejezték ki tájszemléletüket. Az a cél, hogy a pillanatnyi atmoszférikus hatások figyelembevételével, az első élmények frisseségével ábrázolják a tájat, szinte kizárja az előzetes vázlatok sorát. Tanulmányokat legfeljebb csak alakos kompozícióikhoz készítettek. Paálnál nem áll fenn ez a lehetőség, hiszen elsősorban tájképfestő volt. Kisszámú rajza bensőséges tájszemléletével Mészöly Géza hasonló műveivel rokon. A legszebb közülük ismert festményéhez készült vázlata. A puha foltokkal összefogott lombok tömege, a nagy távlatú táj monumentalitása Paál java festményeire emlékeztet.
      Magyar Nemzeti Galéria, Budapest

  21. Paál László - Út a fontainebleau-i erdőben
    1. Paál László művészete a barbizoni festők eredményeit egyéni vonásokkal gazdagította. Barbizonban Paál munkássága idején már csak J. F . Miller élt a nagyok közül, aki az ott dolgozó fiatalabb festőkkel együtt a magyar mester tevékenységét is figyelemmel kísérte, és szenvedélyes hangú alkotásait igen nagyra becsülte. Kortársai közül Th. Rousseau-hoz hasonlították, később képeit Diaz de la Pena.
      Magyar Nemzeti Galéria, Budapest

  22. Paál László - Nyárfák
    1. Nem egészen egy évtizedes munkássága Paál Lászlót a magyar realista tájképfestészet kiemelkedő képviselőjévé avatja. Bécsi, hollandiai, düsseldorfi tanulmányok után 1872-ben telepedett le Barbizonban, ahol kizárólag erdőábrázolással foglalkozott. Hol líraian finom, hol drámaian megrázó természetképei - a tájrészletek pontos visszaadásán kívül - saját lelkiállapotának is hű tükrei. Festményeinek - mint pl. az itt bemutatott, 1876 körül Barbizonban készült Nyárfák c. művének - gazdag érzelmi töltése, nagyvonalúan összefoglaló festésmódja Paált a barbizoni művésztelep fontos késői tagjává teszik.
      Magyar Nemzeti Galéria, Budapest

  23. Paál László - Őszi hangulat (Erdőben)
    1. Paál László képei többnyire tájképek, amelyeken emberi alak alig fordul elő. Ez a kép a ritkábbik típusba tartozik, egy kapáló nő látható az előtérben. A táj és az emberi lények együttesében Paál Lászlónál mindig a táj kap fontosságot. A dolgozó nő itt is majdnem eltűnik a fák között, nem zavarja jelenléte az erdő csendjét és nyugalmát. Az őszi napsugarak behatolnak az erdő mélyébe és fénycsíkokat vetnek az erdei útra.
      Magyar Nemzeti Galéria, Budapest

  24. Paál László - Berzovai utca
    1. Paál Lászlónak viszonylag korai műve, amit akkor festett, amikor külföldi tanulmányait megszakítva visszatért Erdélybe. Egy lány megy a kúthoz a meszelt házakkal szegélyezett kis falusi utcán. A kút körül néhány kacsa van. A kompozíció a fekete és fehér, a sötét és világos színek kontrasztjára épül. A kép nyugodt, melankolikus hangulatot sugároz, a látvány azt a benyomást kelti, mintha megállt volna az idő ebben az álmos, poros erdélyi faluban.
      Magyar Nemzeti Galéria, Budapest

  25. Paál László - Dél
    1. Az 1869-es müncheni nemzetközi kiállítást követően Paál László hosszabb tanulmányutat tett Hollandiában, ahol tanulmányozta a holland festők, különösen Hobbema és Frans Hals képeit. Egy jellegzetes holland faluban, Beilenben tartózkodott, itt festette ezt a képet is.
      Magyar Nemzeti Galéria, Budapest

  26. Paál László - Erdő mélye
    1. 1873 májusában Paál László Barbizonban telepedett le. A fontainebleaui erdőben festette ezt a novemberi erdőt ábrázoló képét.
      Magyar Nemzeti Galéria, Budapest

  27. Paál László - Faluvége
    1. Paál László tájképfestészete a magyar festészet történetének egyik legértékesebb fejezete. A külföldre szakadt Paál és Munkácsy voltak annak az új, romantikamentes természetszemléletnek a magyar úttörői, mely Európában leginkább a barbizoni festők munkásságában teljesedett ki, s amely Magyarországon Mészöly Géza festészetében öltött testet. A szemlélő nézőpontjához igazított horizont, a nemzeti romantika szempontjából érdektelen témák: fák, erdők, tisztások, mocsarak, faluvégi házak stb., a természetes szín- és fényhatások visszaadása iránti igény, s végül a szabadban való festés, a műtermi előkészítés mellőzése (legalábbis részben) gyökeresen új szemléletnek voltak jelei. Ez az új szemlélet volt előkészítője a realizmus és naturalizmus, illetve az impresszionizmus megjelenésének. Paál László munkásságát Lázár Béla és Bényi László monográfiái dolgozták föl eddig a legalaposabban. Sajnos az általuk összeállított műtárgyjegyzékekben sok a pontatlan és ellentmondó adat. Bármilyen bő anyagot is dolgoztak fel a monográfusok, nem zárható ki eddig általuk ismeretlen művek felbukanása. A jelen kép egyébként, bár Bényi László monográfiáiban nem szerepel, nem ismeretlen a monográfus előtt. 1954-ben Bényi László rendezte a Szépművészeti Múzeum nagy Paál-kiállítását [mindmáig az utolsót!], s e kiállításon 17. katalógusszám alatt a jelen képet is bemutatta. A kép akkor a szegedi Móra Ferenc Múzeum letétjében volt, letétbeadója ismeretlen. A művet Bényi 1872-re datálta, ami ellentmondani látszik Paál akkorra már kialakult festői gyakorlatának. A kép kompozíciójának legközelebbi rokonai az életműben A berzovai út és Dél című munkák az 1870-71-es évekből. Az előtér-középtér kiosztása, a hangsúlyos elemek aránya, vastag- és vékonytörzsű fák ritmusa, a részletek kidolgozása mind hasonlóak az említett munkákon is. Paál László, aki már 1870-i első hollandiai útja során felfedezte és kiaknázta a szabadban való festés új lehetőségeit, keveset rajzolt. Inkább festett. Tudjuk ugyanakkor, hogy legismertebb korai képét, A berzovai utat 1870-es bécsi vázlatok és előtanulmányok után 1871-ben Düsseldorfban fejezte be. Ez arra enged következtetni, hogy a képet elő kellett rajzolja, elő kellett készítse, s ez ellentmond az egy ülés alatt született képek festői gyakorlatának. Miért fontos ezt hangsúlyozni? Mert az itt kiállított barna kép is hasonló stádiumban van. Első felfogása, első feldolgozása egy jellegzetes Paál László-i motívumnak, a háttérbe vezető faluvégi utat szegélyező házak, fák facsoportok laza fűzésű kompozíciójának. Technikailag is tökéletesen megfelel annak az akadémiai festői gyakorlatnak, mely szerint a képet először egy színnel (barnában, vagy szürkében) kell megfogalmazni, s csak azután jöhet a színes kidolgozás. Ez a technika kiválóan alkalmas arra, hogy érzékeltesse a művész rajzi tudását. Itt minden vonalnak, minden fénylő és árnyékban lévő tömegnek pontosnak kell lenni. Paál László barna festményén ezt a tökéletes rajzi konstrukciót figyelhetjük meg. A kompozíció szikár fegyelmét, s a motívum, a téma Paálra oly jellemző finom líráját. A mű rendkívüli értékét is éppen ez adja. Olyan szeletét láttatatja Paál festészetének - s ez Paál mindeddig alig ismert kifinomult rajzi kultúrája -, amelyhez a nagy festményeken keresztül nem juthatunk el. Az egyébként mintegy csupán másfélszáz művet számláló Paál László-életműből bármely mű felbukkanása szenzációnak számít, s különösen ezé, amely nemcsak Paál személye, hanem ritka és egyedülálló monokróm kompozíciója miatt kiemelt figyelmet érdemel.

      Irodalom:
      - Lázár Béla: Paál László, Budapest, 1903, Lampel Róbert (Wodianer F. és fiai). Művészeti Könyvtár. Szerk.: Dr. K. Lippich Elek
      - Lázár Béla: Paál László élete és művészete. Budapest, 19292 [átdolgozott],
      - Franklin Társulat. [130 képpel, Paál műveinek jegyzékével, de méretek nélkül]. Bényi László: Paál László. Budapest, 1979, 19832 Átdolg. Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata

      Kiállítva:
      - Paál László emlékkiállítás.Országos Szépművészeti Múzeum, 1954, kat.sz. 17.
      BG 

  28. Paál László - Barbizoni táj
    1. A tragikus sorsú fiatalon elhunyt Paál László azon kevesek közé tartozik, akinek emlékét nem csak a magyar művészettörténet ápolja gondos szeretettel. Annak köszönhetjük ezt, hogy Paál László festészete Barbizonban teljesedett ki és vált a nagy francia elődök, Theodore Rousseau, Millet, Troyon és Daubigny méltó társává. Már kortársai is kedves szavakkal emlékeztek meg az elbűvölő, bár kissé melankolikus, magas, szikár fiatalemberről, akinek fiatal kora ellenére is akadtak tanítványai francia földön, később pedig a szakemberek rendszeresen beválogatták műveit a Barbizonnak szentelt összefoglalásokba. Léon Mussinac francia művészettörténész szerint: "E táj egyik legjobb mestere ő, kinek festészete kapcsolódik a barbizoni művészethez, mindamellett megőrizte nemzeti jellegét, ugyanakkor mélyen eredeti és rendkívülien kifejező erejű." (idézi: Bényi, 1983, 21.) Festészete sajátosan magyar jegyeinek természetesen a hazai művészettörténet is kitüntetett figyelmet szentelt Lázár Béla úttörő írásától kezdve Bényi László legutóbbi monográfiájáig. Paál Lászlót ma az "alföldi iskola" egyik nagy elődjének tartják, akinek festészete hatott Mednyánszky és Koszta munkásságára is. Paál Lászlót mély és bensőséges barátság fűzte Munkácsy Mihályhoz, aki egész életében bíztatta és támogatta fiatalabb pályatársát. 1869-ben együtt látták Courbet és a barbizoni festők müncheni kiállítását és Paál az ő hívására utazott 1871-ben Düsseldorfba. A müncheni és düsseldorfi élmények hatására rövid hollandiai tanulmányutat is tett másik barátja, Eugen Jettel osztrák festő társaságában, akivel még a bécsi akadémián ismerkedett meg. Sajnos az új környezet sem hozta meg Paál számára a várt anyagi sikereket, így követte Munkácsyt a nagy reményekkel kecsegtető Párizsba is. Nem a nagyváros forgatagában lelt azonban igazi otthonára, hanem a fontainebleu-i erdő mellett fekvő Barbizonban. 1873-tól kezdve élete végéig itt dolgozott, s bár anyagi sikerek továbbra sem kényeztették - gyakorta szorult rá a sikeres barát, Munkácsy támogatására - a kis falucska festőkolóniájának megbecsült tagjává vált. Életének rejtélyes betegség vetett véget, de alakja 1880-ban Franciaországban elárverezett festményeinek jóvoltából nem merült feledésbe. Bár Paál Lászlót sokféle művészi impulzus érte életében, Bécsben, Münchenben, Düsseldorfban, Beilenben és Barbizonban is a magyar táj, a Kárpátok sűrű erdőinek és napfényes tisztásainak festője maradt. Franciaországban sem Párizs vonzotta, hanem a fontainebleu-i erdő fái között érezte otthon magát. Barbizonban festett művei nagyjából besorolhatóak négy tematikus csoportba: fatanulmányok, az erdő mélye, erdei út, az erdő széle. Barbizoni táj-a az utolsó csoportba tartozik, azonban nem a fák, vagy az erdő a meghatározó motívuma, hanem a kép középterének zsombékos tavacskája. Paál szívesen festett a kép szín- és fényhatásait élénkítő vízfelületeket, több képe is ismeretes, amelyek a barbizoni festők egyik kedvelt témáját, a Békák mocsarának nevezett festői tavacskát ábrázolják. A témát Diaz de la Pena, Theodore Rousseau és Dupré is többször megfestette, Paál azonban friss szemmel tekintett a tájra, amit magyarként egy kicsit magyar tájnak is látott. Barbizoni táj-át így egészen magyarnak érezzük nagy szürke égboltjával, kószáló teheneivel és pici zsombékosával. Talán ennek is köszönhető, hogy képeinek oldott festőiségét, lendületes, férfias ecsetkezelését a barbizoni festészet egyedülálló színfoltjaként értékeljük. Ahogy Zádor Anna is írta róla: "van benne valami sajátosan más, ami által annyival közelebb áll hozzánk, mint Rousseau, Diaz és társaik látszólag hozzá közelálló művészete." (Zádor, 1928, 615.)

      Irodalom:
      - Lázár Béla: Paál László, Budapest, 1903
      - Zádor Anna: Az erdőábrázolás a magyar festészetben, Magyar Művészet, 1928/8
      - Lázár Béla: Paál László élete és művészete, Budapest, 1929
      - Farkas Zoltán: Paál László, Budapest, 1954
      - Pierre Granville: Redécouvrir Barbizon, Conaissance des Arts, 1967/7
      - René Jullian: Emlékezés Paál Lászlóra, Művészet, 1970/2
      - Bényi László: Paál László, Budapest, 1977
      - Bényi László: Paál László, Budapest, 1981
      Analógia:
      - Paál László: Tájkép, 1875. Olaj, vászon, 71 x 98,5 cm.
      Reprodukálva:
      - Bényi, 1983, 105. kép
      - Diaz de la Pena: A békák mocsara.
      - Lázár, 1929, 62. o. 
      MB